István tette fel a kérdést Facebook csoportunkban, hogy vajon milyen “szabályok” vannak a basszus és a lábdob szeparálására, ha sidechain-ról van szó, illetve milyen beállításokkal érdemes dolgozni. A válasz Petitől lényegretörő volt: “nincsenek általános értékek, nagyban függ a daltól és a mixtől, a füledre kell hagyatkoznod“.

Ha mindenképpen kellene valamit válaszolni, én azt mondanám, hogy nagyjából 1:2-1:3 ratio és -12dB/-15dB jó kiindulás egy erősebb sidechainhez, ami “divatos”. A finomabb megoldáshoz igazából nem is szükségeltetik a sidechain, aki jól tud keverni, az enélkül is megoldja (ígényli a jó lehallgatást), ezt inkább effektként szokták használni és még inkább trendi elektronikus zenékben. Amúgy van pár ember, aki finom beállításokkal használja (nem effektként), ez a kompresszortól és az illetőtől is függ, kötött szabályok nincsenek!

Szeparálás frekvencia szerint

Az egész (véleményem szerint) ott indul, hogy a megfelelő hangokat, hangzást és hangszereket kell megtalálni, mielőtt az EQ-hoz nyúlunk. Lehet, hogy egy-két hang lecserélése sokkal hasznosabb és időt is nyerünk vele. Néha van, hogy nem is a hang a problémás, hanem pl. a lábdob és a bass tranziense pont ugyanakkor szólal meg időben. Ha ici-picit eltoljuk a basszust a lábdobhoz képest, máris helyet adunk neki a maga kis frekvencia-tartományában. Egyszerűen a hangok tologatása is képes megoldani komolynak tűnő problémákat.

A kick és bass szeparáláshoz ugyanúgy hozzátartozik és fontos, hogy jó helyen szólaljon meg a két hangszer, tehát a basszus ne üssön mondjuk 70-90Hz között, ahol általában a legerősebb a kick, hanem szóljon mondjuk a szub 50-60Hz körül és üssön 150-300Hz között (érzékeny pont itt a 200Hz). Aztán lábdobnál dettó ugyanez, ne üssön 150Hz-nél nagyot, inkább 60-110 között és 1kHz-3kHz között a teteje (kicktől és hangzástól, zenei műfajtól függ). Ezért fontos, hogy legyen egy referencia, amihez nyúlhatunk, ha nem tudjuk, hogy egy adott hangszer hány Hz-től hány Hz-ig szól igazából (bandwidth). Ezt egyébként egy szűrővel egyszerűen megtudhatjuk (a Keverve.. résznél ezt már megmutattam), hisz elkezdünk alulról és felülről is mindent kivágni, amíg nem lesz észrevehető a hangszer karakterének változása. Meglepő eredményeket kaphatunk így, hisz nem biztos, hogy a pergőnél igazából fontos a 100Hz vagy akár a 200Hz alatti tartomány, még ha az analizátor mutatja is, hogy “ott mozog valami”. Ahogy ezt már említettem, amúgy is érdemes mindent kivágni a lábdob és a basszus életterében – vágjunk csak ki 1kHz alatt mindent a cineknél! Ha ezt minden sávon megtesszük, érezhetően másképp szólal meg az a sok mély hang, néha csak ez okozza a ködös basszust. A kreatív EQ-zást és egyéb megközelítéseket egy másik cikk tárgyalja majd ki, egyenlőre legyen ennyi elég 🙂 A legfontosabb: ha két hangszer küzd ugyanazon frekcenciákért, akkor könnyen megölik egymást.

Valahol olvastam, hogy a szeparálást úgy ellenőrizték, hogy a mélynyomóval párosított lehallgatásnál egyszerűen kikapcsolták a monitor hangfalakat és így maradt a 20-250Hz közötti rész. Így meg lehetett hallgatni, hogy mennyire hallani a lábdobot és a basszust, illetve, hogy elnyomják-e egymást. A másik megoldás (mélynyomó híján), hogy a master csatornára egy low-pass filtert raksz és mondjuk 300Hz felett kivágsz mindent, majd minden koncentrációt felemésztve megfigyeled, hogy mennyire kivehető a kick és bass. Ez megközelítés, érdemes legalább egyszer kipróbálni.

Térben szeparálás

Bizonyos esetben a szeparálás a tér miatt lesz fontos vagy épp fordítva: a hangok térbe helyezése segít a cél érdekében. Sok dalnál majdnem minden középről (vagy közel középről) szól, emiatt pedig ködös lesz a keverés, bizonyos hangszerek meghalnak, mert nem bírják a kiképzést 🙂 Régen voltak keverőpultok, ahol a sztereó nagyjából annyiból állt, hogy LCR (left/center/right), ezt így is hívják: LCR keverés vagy LCR panning. Tehát volt egy sávod és eldönthetted, hogy az a bal oldalról, középről vagy jobbról szóljon, ennyi. Utána finomodott a dolog (elterjedt a PAN potméter) és elkezdtek mindent nagyon finoman térbe helyezni, aztán jött a 4/5/7/11/stb hangfalra/csatornára keverés.. innen egyértelmű a történet folytatása. Aztán most megint kezd divatos lenni az extrémen csak egy oldalra keverés.

Kipróbálni mindenképp érdekes: tegyél minden sávot egészen jobbra vagy egészen balra vagy hagyd középen és hallgasd meg, hogy melyik variáció szeparálja a hangszereket a legjobban. Ha jól végig gondolod, nincs “félút” a panningnél, hisz csak bal és jobb oldal van a mi kis sztereónkban. Amit középről hallunk, az mindkét oldalon ugyanúgy jelenik meg, amit 50%-ban bal oldalról hallunk, az 75%-ban a bal és 25%-ban a jobb oldalon szólal meg. Ez olyan, mint egy mérleg, aminek (ugye) KÉT serpenyője van és ezekre pakolsz.

Ha mindent teljesen a bal és jobb oldalra raktál, próbáld visszahúzi “félútra” azokat, amiket úgy érzel, hogy ott jobban szólnak. Az ének pl. a legtöbb esetben középről szól, tehát ha ott kevés hang van, máris előnyt élvez a mix (és az énekes is), viszont nem lesz egészen “élő” – ez is csak megközelítés, egy gondolat, egy elképzelés a panningről és a keverés alapjairól.

Itt jön képbe a M/S EQ és L/R EQ, aminél meg tudod oldani, hogy mondjuk egy sávod egészen jobbra van pannelve, de az EQ-val egy frekvencia-tartományt “áthúzol” a bal oldalra (vagy középen hagyod a hangszert és L/R EQ-val balra és jobbra “panneled” a részeit). A tér teljes valójában ott van előttünk, használjuk ki! Miért raknánk minden hangszert középre, ha a színpadon van még hely? Egy koncertet se lenne élvezetes úgy végignézni, hogy a zenészek libasorban sorakoznak egymás mögött a színpad közepén. Érdemes lehet elképzelni magunk előtt a színpadot és a hangszereket és vizualizálni, miközben térbe rakjuk azokat.

Referencia

Kimondottan hasznos gyűjteni referencia dalokat és mindegyikben megfigyelni, hogy mitől szép (mondjuk) a keverés és elemezni. Jó, ha bass/kick szeparálásra is van egy-kettő, aminél tudod, hogy jól megoldották és ilyen dilemma esetén elő tudod venni, hogy a sajátoddal összehasonlítsd. Aztán lesz dal, amiben a teret oldják meg jól, vagy az ének vagy a szinti “tökéletes”. Az elemzés és a hasonlítgatás tanít, igy autodidakta módon rendkívül sokat lehet tanulni! És pont ezért jó néha a saját komfort zónánkból kilépni és más stílusokat is hallgatni; megfigyelni, hogy azt hogy csinálják – mindegyik tanít valamire.

Habár sok más témakört is felölel jelen téma, mégis úgy gondolom, hogy az itt leírtak segítenek majd, hogy pontosabb keverést kapj.