Ott ülsz a billentyűkkel szemben – körülvéve a technológia minden csodájával – ötletektől égve. Már végigpörgetted a kezdő fázist, tudsz mindent, a számítógéped pedig egy bombabiztos zenei erőművé alakítottad. Sokunk még eddig se jut el. Az egész sokszor csak egy halovány kép és a monitor az ürességével kacsint ránk. Minden hiába való volt? Nem vagyok zenei talentum? Horror! Nézzük csak, ez a Te stílusod?

Sokunk valószínű az inspirációival született. A zene sokaknak egy villanásnyi képből, érzésből fakad, ami egy soha véget nem érő ötlet-áradatot szül. Az inspirációhoz viszont sok út vezet, tehát ne csüggedjünk – a direkt inspiráció már egy évszázada mozgatja a zenészek fantáziáját. De hogy lehetünk mi is képesek ilyen ötletek szerzésére?

Mi az inspiráció?

Ne keresd.. ne várd, hogy az öledbe hulljon.. nem jön! Most ülj le dolgozni. A zenész komponál, azon fáradozik, hogy egy művet elkészítsen. Az inspiráció pedig nem egy olyan dolog, amit keresni kell, hanem egy jelző, amit ráhúznak más emberek a munkádra, ha elvégezted azt. “Húhh, ez igazán inspirál! Beindít..” Na igen. Az egod a felhőkarcolóknál repked, úgy érzed, te vagy az igazi művész. A levegőből hallasz valami morajlást: “Rossz út!” Nem ez történt. A zene, amivel előálltál csak egy alkotói végtermék. Csináltál basszust, dobot, kórust, némi éneket, szólót, vezérhangot.. készítettél dallamot, hozzáadtál már készeket, esetleg programoztál egyet, megkerested a megfelelő betéteket és mindent egybe raktál. Aztán ebben a többi földlakó lát valamit. Olyat alkottál, ami működik. Szerencséd volt.

Megpróbálok lefordítani egy idézetet Aaron Copeland-től, amit 1939-ben írt a “Mit halljunk a zenében” c. írományában:

Az ötlet változatos módon jöhet. Jöhet dallam formájában, amit magadévá kell tenned. Jöhet úgy, mint egy kísérő jelenség. Van, amikor semmilyen dallamot nem hallasz, csak van egy megérzésed, hogy később milyen várható. Előfordulhat persze, hogy a téma egy igen tiszta ötletből fakad, egy kész dallamból. Az alkotó hall egy különleges dobot és neki ennyi elég is az alkotásához.

Tehát az inspiráció bármi lehet, amit szeretünk. Hál’ Istennek számunkra a komponálás elkezdése már nem egy akadémiai oktatást ígénylő valami többé. Vannak újítások, mégpedig a szekvenszer programunkban. A hangjegyeket hallhatjuk is, ahogy elhelyezzük azokat a kottánkon és azokat bármikor elmozdíthatjuk, módosíthatjuk. Elkezdhetjük egy teljesen egyszerű lábdobbal (4 ütemből), rájátszva valamilyen basszusmenetet, amíg nem halljuk az angyali hangot: “groove”. De hagyhatjuk, hogy az ujjaink játszadozzanak a zongorán, amíg nem találnak egy sorozatot, amit szívesen ismételnek és amire azt mondjuk: “király”! Találsz valamit, hallasz valamit és máris van egy rész a saját alkotásodból.

Igor Stravinsky mondta az inspirációról: “Talán a véletlen az egyetlen olyan dolog, ami inspirál minket.” (Harvard – 1942) Azt mondja, az alkotó céltalanul dolgozik, mint ahogy az állatok teszik sok esetben. Az alázatosságot emeli ki, mint az állatok és alkotók közti kapcsot. Véletlenek és alázatosság? Csináljunk valamit, ami aztán egy belső monológot indít el: ez-igazán-megmozgat-és-tetszik. Egy ilyen alkotó azt mondja, hogy ez mind csak egy jó fajta véletlen? Micsoda?

Hát ennyi: engedjük a kezünket dolgozni és játszadozni az elménkkel és a zenei eszközökkel. Ez benned van, hogy találj valamit, ami megnevettet, amitől kiráz a hideg, amitől beindulsz. Hívd alázatosnak, hívd királynak, ezsementnek, veszett-durvának, besz*rásnak! Ugyanaz. Az ötletek mindig meghozzák a gyümölcseiket és nem fogyhatunk ki belőlük.

Stílus

De mégis miből rakjuk össze az egészet? Honnan tudod, hogy mi a te stílusod? Honnan jövünk rá, hogy amit csinálunk az “király”? Min támaszkodik az alkotó, amikor meghozza a döntését? Ez vezet minket a stílushoz. Akár észrevetted, akár nem, neked már van stílusod. A stílusod az, ahogy dolgozol, ahogy rendszerezed a gondolataid, és ahova helyezed azokat a nagy zenei világban.

Hagy legyen konkrétabb. Bekapcsolod a géped. Betöltöd a szekvenszert. Beállítod a tempót 140BPM-re. Betöltöd a LOOP könyvtárad hangjait és készítesz egy klasszikust. A tetején készítesz egy 16-odokból álló sávot, amire analóg basszust vezetsz és a frekvenciákat is beállítod. A szobatársad megjelenik és azt mondja: “Öcsém, ez aztán a trance!”. Tudta, hogy trance. De honnan állapította meg? Neked ugyanúgy van egy kialakult képed arról, hogy egy trance muzsika milyen kell, hogy legyen. Egy zenei kultúrát osztasz meg. A zenei kultúrával születtél? Ugyan! Ez az idővel alakul ki és tanulható.

Ez azt jelenti, hogy minden műfaját a zenének tanulni kellene? Nem egészen, de a változatosság csak jót tehet. Amire szükséged van az a zenékkel való azonosulás és a különböző műfajok közti közös pont megtalálása. Amikor dolgozol, törölsz, hozzáadsz, változtatsz, minden az agyadban zajlik le először, még mielőtt az egeret megmozdítanád. Ha több műfajt ismersz, akkor több ötleted is lesz arra, hogy mi után mi következzen. Képzeld el, ahogy egy afro internet-rádiót hallgatva készíted a dobot és jön egy ötlet, hogy ki kéne próbálni a kettőt együtt. Megcsinálod az afro hangzást az új stílusú alapodra és “zúzol”! Mázlid volt. Kezd értelmessé, egésszé válni..

Saját zenét csinálsz? Akkor ne a ma igazi slágereit csináld! Az nem a tied. Csinálj mindent úgy, ahogy az hozzád a legjobban passzol! Ez a te stílusod! Felejtsük el a cliché-ket. Ez a legnagyobb veszélye a zenekészítésnek. Szeress önmagad lenni és így alkotni. A zene egy igazán jó módja az önkifejezésnek. Az önkifejezés pedig nem azt jelenti, hogy te a tömeget képviseled. Ha magadat adod, akkor igazi örömet fogsz lelni benne és mások is jobban fogják szeretni amit alkottál. A zene és az összes inspiráció benned van. Uccu neki, alkoss!